KultúrUnalom: Koszorus Krisztina Koszika, a sokszínű zenész

Hogy érzed magad?

Meredek és zűrös hétvégén vagyok túl, sokat koncerteztünk az elmúlt időszakban, de jól vagyok, örülök, hogy itthon lehetek.

Hogy élted meg azt az időszakot, amikor egyáltalán nem volt koncert?

Nagy kihagyások voltak, de teljes éves leállás szerencsére nem. A lezárások alatt is koncerteztünk az online térben, ami persze nem összehasonlítható az élő fellépés élményével, de legalább tudtuk tartani a kapcsolatot a közönségünkkel. Ez a lehetőség mentett meg bennünket ebben az időszakban. Kicsit féltem a kieséstől, de hála istennek, jól tudtunk akklimatizálódni! Ám az igazán nagy öröm az, hogy ismét színpadon lehetünk.

Honnan a Koszika?

A bátyámtól örököltem ezt a becenevet, ő volt az eredeti Koszi. Amikor elsős lettem, ő pedig éppen végzős volt, az osztálytársai elkezdtek "kicsi Koszizni", így lettem Koszika.

 Milyen ma erdélyi zenésznek lenni?

Ez egy nagyon sokrétű és érzékeny kérdés. Sokféle élethelyzet van, így leginkább magamról tudok beszélni. Erdély két nagy piac között van. Kicsi a koncertfogyasztó közönség, amelyre építeni lehet, és  nem divat a helyi zenészek támogatása. A román piacra azért nehéz betörni, mert nem szeretnék kizárólag románul vagy angolul énekelni, szeretem a többnyelvűség szabadságát, ezért soha nem tudom, hogy merre mozgolódjak. Igyekszem hű lenni ahhoz, amilyen zenét játszani szeretnék, de fontos tisztában lennem azzal is, hogy ki lesz a közönségem. Mivel ezt az utat választottam, ezért a koncerteken folyamatosan egyfajta nyelvi skizofréniát élek át. Igyekszem mindenkihez szólni és mindenkit megszólítani. Az egésznek a teteje az, hogy nemrég csatlakozott a zenekarhoz egy új-zélandi trombitás, akivel angolul kommunikálunk, szóval olyan sokszínűségben élünk, hogy sokszor azt érzem, semmilyen nyelven nem tudok megfogalmazni egyetlen épkézláb mondatot sem.

Mivel telnek a hétköznapjaid?

Pályázatok írásával, tanítással, koncertszervezéssel, nagyon sok adminisztrációs munkával, többel, mint szeretném. Sokkal inkább a kreatív energiáimat kötném le, de igyekszem folyamatosan fejlődni. Felnőtt létemre megszerettem a gyakorlást, de nagyon nehéz önmagamnak megfelelni, sokkal nehezebb, mint anno a tanáraimnak. Nemrég létrejött a szimfonikus projektünk, ami szerencsére nagyon sikeres, legtöbb időmet erre áldoztam az elmúlt időszakban, emellett a járvány alatt született egy Erdélyi Online Iskola nevű tanulóprogram, ahova már több zenét írtam.

Az örök európaiságra törekszel művészként és emberként, mindezt úgy, hogy közben az erdélyi íztől egyáltalán nem távolodsz el, sőt. Ez tudatos vagy ösztönös?

Mindkettő. Nagyon szeretem Erdélyt, ideköt minden, viszont külföld felé is nyitok, bár elmenni nem akarok, véglegesen legalábbis biztosan nem. Már csak az idős szüleim miatt sem, illetve, ha mindenki elmegy, akkor ki marad itthon? Mivel édesanyámék anno a népi együttesben magyar, román, cigány, szász népdalokat énekeltek, számomra már kiskoromban természetessé vált a zene sokszínűsége. Nem tudom elképzelni magam olyan énekesnek, aki egy nyelven énekel. Van olyan koncert, ahol románul, magyarul, angolul, spanyolul és portugálul is előadok dalokat.

Akkor nem kérdés, hogy fontos számodra a nyelv, amelyen énekelsz.

Nagyon, de a magyar áll hozzám a legközelebb. Annyira dallamos, hogy nem is tudnék zeneiség tekintetében ennél szebbet elképzelni. Rögtön utána a román jön, ami amúgy nagyon hasonlít a portugálhoz (és persze a spanyolhoz, olaszhoz is). A multikulturalizmusom a gyerekkoromra eredeztethető vissza, amikor a szüleimnek köszönhetően szivacsként szívtam magamba a különböző népek zenéit.

Klasszikus zenei vonalon indultál el, talán nem véletlen, hogy ebben a sokszínűségben adta magát a kitekintés.

Igen, az iskolában klasszikus hegedűs voltam, a szüleim népzenészek, de közben én tinikoromban már  hegyezgettem a füleimet a rockzene, meg a rap felé. Romániában még nagyon él, hogy "aki népi az népi, aki klasszikus az klasszikus, aki jazz az jazz", nem igazán jellemző a műfajok közti átjárás. Ez annak is köszönhető, hogy itt az úgynevezett komolyzenén kívül az összes többi zenei műfaj oktatása gyerekcipőben jár még. Előbbinek viszont egyre kisebb a közönsége, ezért a zenekarok a filmzenével nyitnak a könnyedebb műfajok felé, többnyire kényszeresen. Az utóbbi időben több állami szimfonikus zenekarral dolgoztunk együtt, és az a tapasztalatunk, hogy ugyan nyitnak felénk, de csak egy bizonyos szintig, utána a többségéből kibújik, hogy „mi profi filharmonikusok vagyunk, nem rockzenekar, így nem fognak bennünket komolyan venni."

Hogy születnek a dalaid, s hogyan döntöd el, melyik milyen nyelvű lesz?

A dalok általában belőlem rügyeznek. A kissé hiányos zongoratudásommal lefogok néhány akkordot és próbálkozom, jönnek a dallamok, és általában már a dallam ritmusából kiderül számomra, hogy milyen nyelvű lesz. De hatással van a nyelvválasztásra az is, hogy abban az időszakban éppen milyen nyelvű zenéket hallgatok.

Milyen etnikai arányú a közönséged?

Nagyon jó kérdés. A koncertjeinken nagyrészt magyar a közönségünk, de a SoundCloudon több román hallgat minket. A Covid19-nek köszönhetően elkezdtünk muzsikálni egy nemzetközi, zenélős Facebook-csoportban, ahol nagyon sok ember ismert meg minket világszerte.

A román közönséged, hogy fogadja, hogy románul is énekelsz?

Nagyon hálásak, hogy az anyanyelvükön szólok hozzájuk a koncerteken. Már megszokottá vált, hogy a dalok után hét nyelven köszönömözök a közönségnek.

Hol dolgoznál szívesen?

Húúú, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban, akár még portásként is, vagy valamilyen "zenét csinálnék" az előadásokhoz. Azt a várost és a közösséget nagyon megszerettem. Vagy például Kolozsváron, a Zeneakadémián is szívesen tanítanék a jazz tanszakon, esetleg itthon, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen.

Ajánlj egy könyvet az olvasóinknak!

Kristóf Ágota Trilógiáját szeretném ajánlani. Ágota egy Svájcba menekült magyar származású írónő. Második világháborús története két kisfiúról szól, de ezt ilyen röviden nem is lehet megfogalmazni.

Koszika öt év múlva?

Remélem, ugyanitt leszek, Erdélyben, és ugyanezt fogom csinálni, csak bízom benne, hogy jobb körülmények között, talán jobban megfizetve és nagyobb sikerrel.

 Nemes Tibor, KulturUnalom