Kultúrunalom a TikTokon: Bátor vagy őrült?

A mai világban, amikor az emberek nem éppen verselgetve közlekednek, valaki fogja magát és Kultúrunalom címmel nekimegy a legpörgősebb közösségi felületnek. Te minek neveznéd, mert nekem a bátortól az őrültig minden eszembe jutott!

Leginkább útkeresőnek. Nagyon sokan azért TikTokoznak, elég minőségtelen módon, mert unatkoznak.

Arra gondoltam, hogy ha ebből egy kicsit is kultúrával töltenek, akkor szerintem már megéri nekivágni.

Oké, de csak volt benned valamilyen elhatározás?!

Nagyon sokat olvastam a karantén alatt, részben feladatból, részben megtaláltam a boldogságot az olvasásban, és igazából ez motivál a legjobban: hátha másokat is rávehetek arra, hogy megtalálják a boldogságot a szavakban, a szövegekben, az irodalomban. Nem akarok pátoszokkal teli fogalmakkal élni, de erről van szó.

És rögtön adta magát, hogy a leggyorsabb közösségi felületen kezdj el unalmat űzni versekkel, irodalommal...

Nem gondoltam, hogy ezt bárki is nézni fogja. Mindig is elhatárolódtam a TikToktól, eltoltam magamtól. Aztán csináltam egy profilt, a név adta magát, mert az volt bennem, hogy sokan döglődnek otthon, és nem tudják, hogy mit csináljanak.

A célom az volt, hogy összehozzak egy kultúrbrigádot.

Megcsináltam az első videómat és percek alatt több ezren néték meg, utána meg ömlöttek az üzenetek, kérések. Vigyorogva néztem magam elé, hoppá, ha ennyien nézik, írnak, biztatnak, akkor nekem itt dolgom van!

Ez rendben, de nem színpad, ráadásul egy percben kell megnyilvánulnod!

Igen, ez nagy fájdalmam, de folyamatosan azon agyalok, hogyan tudnék minél több értéket belecsempészni a hatvan másodpercbe. Valóban nem színpad, de mégis ezrekről beszélünk, s ha hozzáveszem, hogy a Vígszínház nézőterére 1000 fő fér be, akkor nem olyan rossz arány.

Tudom, hogy Shakespeare és József Attila nem generál százezres nézettséget, de engem nem a számok vonzanak, hanem hogy egy őszinte társasággal kommunikáljak.

Boldogságról, amit egy hangtalan, statikus, betűkkel teli papír nyújthat.

Talán pont ebben segíthetek én, a 23 éves srác, akivel olvashatnak, rám írhatnak, beszélgethetnek.

Sokáig semmit nem olvastam, kis molekulányi tartalmakon rágtam át magam, hogy túléljem az iskolát.

Pedig a mai eszemmel a fantasztikus irodalom tanáromat, Kozma Editet, úgy megbecsülném, hogy az nem igaz. Akkoriban másban voltam, mást éreztem.

Most arra gondolok, hogy ha néznek 10-12 évesek, hátha felcsillan bennük egy villanykörte: 'Nekem most van itt az időm, a tanárom, lehet másképp kellene értékelnem.'

Meg az is fontos, hogy ne a kötelező szó jelenjen meg, amikor kapnak egy feladatot, hanem hogy, mit jelent az a feladat, miről szól a szöveg?

Ezt jobb helyeken szövegértésnek, elemzésnek hívják, és máris itt vagyunk a kötelezőnél...

És mégsem! Alapjában véve boldog ember vagyok, mindenben a boldogságot keresem, s ez igaz a versekre, színdarabokra, prózákra is.

Azt érzem, ha egy verset vagy szöveget megértek, az feltölt.

Igaz, nem mindegy, hogy milyen lelkiállapotban vagyunk, mert úgy üt a szöveg is. Ha csak úgy nekiesünk, nem is fog átjönni. Velünk is megesik az egyetemen, hogy elolvasunk valamit, majd összenézünk: mi ez a sz.r? De hamar rájövünk, hogy nem feltétlenül a szöveggel volt a baj, hanem velünk.

Ha valaki 2019 májusában azt mondja, hogy felvesznek a Színház- és Filművészeti Egyetemre, de jó ideig csak online hallgató lehetsz, akkor is elkezded?

Abszolút. Ma is hatalmas megtiszteltetésnek érzem, hogy a mestereim úgy döntöttek, van itt helyem. Igyekszem ezt tisztelettel megszolgálni. Sok rossz dolog történt, sokat szenvedtünk, borzasztóan sok embert vesztettünk el a művészek közül is.

Az a legnagyobb tanulsága ennek az időszaknak, hogy csak rajtunk múlott, mennyit veszünk ki belőle.

Nem voltak ott a nap 24 órájában a tanáraim, a társaim, pedig ez egy nagyon motíváló közeg.

Az odáig bárkinek vonzó lehet, hogy SZFE diákja, de hogy kell elképzelni ezt a 24 órát?

Úgy, hogy csak rajtad múlik, hogy mikor mész haza!

Ha rendesek a portások, akkor még hajnali 2-kor is bent ehet a fene, és akkor is azon agyalsz, hogyan tudnád másnap délután a legjobb formádat hozni, a legjobb jelenetet mutatni a mestereidnek.

Én nem vagyok ennyire virrasztós, szeretek aludni, viszont rendszeresen rosszul érzem magam, amikor éjfélkor hazamegyek, közben a társaim akkor kezdik el az utolsó előtti próbájukat.

Mindez hétfőtől vasárnapig, nincsenek szünnapok, hétvégén kevesebb óra van, akkor többet próbálunk, viszont akkor hozunk be mindent, amit a tanórák miatt hétköznap nem tudunk.

Egy "normális" ember erre azt mondja, most lett elegem az egészből... Hát, hol itt a csillogás, a művészlelkek semmittevése?

Bízom benne, hogy a színészet legkevésbé a csillogásról és a külsőségekről szól.

Alapvetően zenésznek és énekesnek tartom magam, a színészetet most kóstolgatom, de azt már tudom, hogy igazán akkor válhatok jó művésszé, ha megtanulok tisztán és alázattal elméllyülni a dolgokban.

Minél mélyebbre megyünk, annál könnyebben találjuk meg az igazságot.

Ha valaki mégis van annyira bátor, hogy ezek után nekivág a színművészeti egyetemnek, milyen igazságot keressen a rajthoz?

Tudásvággyal érkezzen, és nem árt felkészülnie arra, hogy ez egy végtelen kitartást igénylő terület, amelybe évekig csak teszel, teszel hét napon keresztül, 0-24-ben.

És sokszor lesznek kiábrándult időszakok, de treníroznod kell magad arra, hogy naponta tudj motiváltan ébredni. Novák Eszter mesterünk arra tanít, hogy akkor is megálljuk a helyünket, ha elhagy minket a tehetség.

Első megszólalásra, ránézésre is vérbeli színésznek tűnsz, erre közlöd, hogy zenésznek tartod magad...

Úgy szoktam fogalmazni, hogy pici koromtól zenei buborékban léteztem. Már 3-4 éves koromtól "Tibor halandzsa nyelven" énekeltem otthon, ezért a szüleim úgy döntöttek, a zaj forrását úgy tudják megszüntetni, ha beíratnak a marosvásárhelyi művészeti líceumba. Zongora szakon kezdtem, de aztán ötödikben klasszikus nagybőgőre váltottam, s ezt nyolc évig folytattam.

Tizenhárom évesen kezdtem érezni, hogy nekem az éneklés lesz a fő vonal.

Alapítottam egy együttest, Vecker volt a neve, ami tizenhét éves korunkra fantasztikus álommá avanzsált. Legalább száz koncertet csináltunk Erdélyben, ami nagy áldás volt mindannyiunknak.

A színpad tehát adott volt, de hogy vetted észre, hogy ott másképp is lehet létezni?

Az iskolában a szolfézstanárnőm, Korpos Kamilla, aki musicaleket és zenés darabokat vitt színre, megtalált engem. Tizenöt voltam, amikor a Valahol Európában Hosszút játszottam. Ott valami elkezdődött...

Arról ábrándoztam, hogy milyen menő lenne, ha szeptembertől májusig színházba dolgoznék, és júniustól szeptemberig turnéznék a zenekarommal.

Ekkor bukkantam rá Novák Eszter és Selmeczi György osztályának bemutatkozó videójára, és tudtam meg, hogy Budapesten a SZFE-n van egy zenész-színművész szak.

Türelmetlenül énekelgettél pár évet, hogy aztán az első adandó alkalommal jelentkezhess?

Nem, annál kanyargósabb út hozott ide. Két évig jazz konzervatóriumba jártam, jazzének és jazzbasszusgitár, illetve párhuzamosan nagybőgő szakra is.

Végig éreztem, hogy nem leszek jazz-zenész, de rengeteget kaptam emberileg, zeneileg. Viszont az is bennem volt, hogy nem vagyok kész, még tanulnom kell valamit, de zenét már nem akartam. Ez a szak azonban nem indult 2018-ban, így felvételiztem a Pesti Broadway Musical Stúdióba, ahová felvettek.

Az volt a szabály, hogy elsős nem lehet benne darabban, ehhez képest az évnyitón közölték velem, hogy próbám lesz az István, a király kórusában. Aztán csináltunk belőle abban az évben száz előadást.

Jó kis felkészülés volt a felvételire.

Azért sokat köszönhetek Horváth Gyula Antalnak, aki már a Broadwayre is felkészített.

Öt hónapon keresztül - a 12 órás operettszínházi lét mellett - naponta 3-4 órákat gyakoroltam a felvételi repertoárt.

Nem lett volna lelkierőm többször próbálkozni, ha nem sikerül elsőre, ezért mindent beleadtam. A lényeg, hogy mindhárom rosta csodálatos élmény volt.

Kezdem azt hinni, hogy te nem 24 órából gazdálkodsz, így adja magát a kérdés, mit csinálsz, amikor nem játsszol vagy tanulsz?

Szenvedélyes utazó vagyok, 35-40 éves koromra legalább száz országba szeretnék eljutni. De ha csak sétálok Budapesten, azt is élvezem. Nézem a teraszokat, lakásokat és elképzelem, hogy ott lakom.

Az éttermekkel is így vagyok, úgy tudok ott ülni, hogy képzeletben már vezetem is.

Amúgy is nagy álom egy étterem, mert imádok enni, az utazásaimnak is az egyik legfőbb aspektusa az evés.

És mindezek mellett összedobtál egy lemezt is...

Jó kis csapatmunkában, másfél év alatt.

Naptemető a címe. Nem feltétlenül "boldog" dalokkal van tele, de zongorára nem is tudok olyat írni, az csak Fenyő Miklósnak sikerült.

A hónap elején az Örökség c. dal klipje is debütált. Remélem, hogy jó lesz a fogadtatása, mert értékes üzeneteket próbálok a dalokkal közvetíteni.

Csak boldogságot nem, pedig te az vagy és mindenben azt keresed!

Azt keresem, igyekszem így élni, de a boldogság, mint érzés, ennél képlékenyebb dolog.

A boldogság nekem a mindennapokban az optimizmus, az örök idealizmus és a szenvedély.

Ezek a dalaimban is benne vannak...