„Ismerős a dal, halljuk hangotok!” - Exkluzív interjú

Nyolc évvel ezelőtt „csak az ég tudta", hogy merre kanyarog az öt erdélyi fiatalember útja, illetve azt is, hogy a csendháborítós „esti ének" után szédületes gyorsasággal elkezdenek „úszni a nap felé". A BBC-sztorit Bagossy Norbert és Tatár Attila meséli el.

Valóban nagyot „fordult a világ" a Bagossy Brothers Company tagjaival, hiszen az egyre növekvő népszerűségi mutatójuk eddigi koronájaként, a januári V. Petőfi Zenei Díj gáláján taroltak:

az év zenekara, férfi előadója és videoklipje kategóriában is nyertek.

Akár „hátra is dőlhettek volna", de ők épp csak annyira „eveztek csendes vizekre", amennyi az újratöltődéshez kellett. Bagossy Norbert és Tatár Attila ezúttal nem a kérdésekre válaszolt, hanem a dalszövegekre...

Gyerekként üres még a váram/ És nincsen benne semmi/ Csak az, hogy nekem menni kellene...

Így kezdődik a BBC-mese?

Norbi: Azzal egészíteném ki, hogy közben mertünk nagyot álmodni, és elhittük, hogy lehet keresnivalónk ezen a pályán. Két hónapos volt a zenekar, amikor Kolozsváron felléptünk.

A közönség olyan hangosan énekelte az Add vissza c. dalunkat, hogy csendháborítás miatt kihívták a rendőröket.

Szinte felfoghatatlan volt! Aztán jöttek az újabb dalok, az újabb visszajelzések, s ezek erőt adtak, hogy igen, ezt kell csinálni, olyan dalokat írni, amelyeket csendháborítós hangerőn énekel a közönség.

Valamit a szem nem lát, de jó, ha képzeled...

Ata: Sokan megkérdezik, gondoltuk volna annak idején, hogy idáig jutunk? Persze, hogy gondoltunk rá! Azt nem tudtuk, hogy sikerül-e, viszont egy percig sem voltunk hobbizenekar.

Azt is mindig megkérdezik, hogy mit kell ezért tenni? Először is komolyan kell venni, aztán hinni benne. Utána jöhetnek a dalok, amelyekért megőrül a közönség.

És közben nem foglalkozni azzal, hogy lesz-e akadály, mennyi ideig tart, csak menni. Szóval, ha összegezni kellene: hittünk önmagunkban, a zenekarban, rengeteget koncerteztünk, tanultuk a szakmát, Norbi meg jó dalokat írt. Ennyi.

Ahogy haladsz előre/ és lépkedsz egyre feljebb/ A lépcsőn egyre lejjebb/ Csúszol, nem érted miért...Egyszerűsítve: úgy kilőttetek, mint a rakéta, nem ijesztő ez egy kicsit?

Norbi: Nem, mert másztuk a lépcsőfokokat rendesen, s nem ugráltunk nagyokat. Nem az történt, hogy az egyik nap egy klubban játszottunk, a másikon meg a Budapest Parkban ébredtünk. Szerintem, azért tűnik gyorsnak, mert manapság a dalok nem maradnak hosszú ideig slágerek. Már nem kazettákat másolgatnak otthon az emberek, hanem mindenhonnan elérik, agyonhallgatják, aztán hamar megunják.

Olyan érzés kerülgeti az embert, hogy non-stop kell valamit produkáljon, soha nem érkezik meg!

De épp ez a szépsége, ez ad erőt, mert érzed, hogy nem állhatsz le. Olyan, mint amikor aludnál, de folyton felébresztenek. Kitámolyogsz, süt a nap, jó a levegő, a társaság, és rájössz, hogy kint sokkal jobb helyen vagy.

Távol a mennyország, közelinek érzem én,/ Káprázattal, varázslattal él...Akkor ezek szerint, stabilan, két lábbal álltok a földön?

Ata: Ez is visszatérő kérdés, hogy nem szállunk-e el, vagy nem félünk-e a zuhanástól?

Hiába tűnik kintről rakétaszerű, liftes utazásnak, valójában kőkemény lépcsőzés volt, s innen esni lehet, de maximum egy lépcsőfokot, mert megalapoztuk.

Attól a perctől kezdve, hogy beültünk a kombiba az első magyarországi utazás során, ahol a basszusgitár a hátul ülők ölében figyelt, egészen a mostani kisbuszunkig, a közönség számától a színpad méretéig, mindent megéltünk.

Éppen ezért, amikor egy új lehetőség gördült elénk, sosem éreztük azt, hogy nem állunk készen, és egy pillanatra sem szédültünk meg egyetlen hatástól sem.

Aztán felgyorsultak az események, és bizonyára volt egy pont, amikor azt éreztétek: 

Forog a világ és benne én is/ Megállni kéne, de hogyan mégis...

Ata: Amikor nagyon intenzívek körülötted a dolgok, akkor nehéz megélni, feldolgozni egy adott eseményt vagy időszakot. Senki nem örült a vírushelyzetnek,

de minket a hét-nyolc éves pörgés után kényszerszabadságra küldött, amit alapjáraton nem vettünk volna ki, és a zenekar hosszútávú jövője szempontjából nagyon kellett.

Volt időnk átértelmezni dolgokat és újult erővel fordulni 2021 felé, igaz, nem gondoltuk, hogy idén is folytatódik a kényszerpihenő, bár végig próbáltunk pozitívak maradni.

Még jó, hiszen azt hirdetitek:

Élj a mának, a holnap lesz valahogy...

Norbi: Hisszük is! Nem szabad a holnapon rágódni, persze, tekinteni kell előre. Ha a leállást vesszük, akkor ez egy helyzet, ami ellen nem sokat tehetünk,

viszont ha már jött, próbáljuk meg a legjobbat kihozni belőle.

És készen állni arra, hogy amikor ismét beindul az élet, rajtunk ne múljon semmi.

Meleg az otthontól fűtött tél/ Csak az kell, hogy jó legyél...Ennyi szükséges a sikeres csapatmunkához is?

Norbi: Nehogy glóriát fessünk a fejünk fölé, olyanok vagyunk, amilyenek, épp csak szeretünk önmagunkkal tisztában lenni. Inkább családnak nevezném magunkat, rengeteg időt töltünk egymással, és reméljük, ez így is marad.

Vesztünk össze párszor, de mindig szakítottunk időt a békülésre és az őszinte kommunikációra.

Itt is mindenben volt részünk, ami egy nagy családban előfordul: összeborulások, viták, ölelkezések.

Akkor jó kis átalakuláson mentetek keresztül, vagyis:

Zöldebb a fenyő már,/ én is az vagyok!?

Ata: Igen, emberileg is sokat fejlődött mindenki ebben a kapcsolatban, nevelgettük egymást rendesen. És ehhez kellett az a néhány év, amikor olyan sokat voltunk együtt, hogy azt nem lehetett súrlódások nélkül megúszni.

Volt, amiket simán csiszoltunk egy idő után, de vannak olyanok is, amiket nem tudunk. Ezeket megtanultuk elfogadni, mert az ember ilyen, és kész. Viszont figyelünk egymásra, s ha valami kiveri a biztosítékot, azt jelezzük, megbeszéljük. Folyamatosan tanuljuk a kommunikációt kifelé is, zenekarként, egyénként, de ettől még megpróbálunk azok maradni, akik vagyunk.

Erről hirtelen nem jut eszembe egyik dalotok sem, de megkérdezem: sokszor hallani, hogy túlságosan jófiúk vagytok, s a közönség már nagyon várja, hogy megőrüljetek. Ezt ti is így érzitek?

 

Norbi: Ez nekem új, hozzánk nem jutott el. Mi ugyanolyan őszinték vagyunk a színpadon, mint a való életben. Igazából, nem szeretnék más lenni ott, mint amilyen most itt az asztalnál. Amúgy visszatérve, nem vagyunk jófiúk, de rosszak sem.

Nem törünk-zúzunk a backstage-ban vagy egy buliban, viszont vannak olyan esték, amikor éljük a rock and roll-t rendesen. Nálam ez egyensúlyban van.

Mondhatjuk úgy is, hogy akkor nem okoz gondot:

Szakszerűen eldőlni vagy állni kellőképpen...

Ata: Haha, ez is fontos.

Amikor megalakultunk kevés lehetőség adódott az igazi megőrüléshez, mert nem voltunk nagy sztárok, úgyhogy eszünkbe sem jutott eljátszani.

És hát közben eljárt az idő mindenki feje felett, már nem csináljuk azt, amit tizennyolc évesen mi magunk is megcsináltunk, illetve nem is vagyunk a klasszikusnak mondott, exhibicionista emberek. Amit mutatunk, az belülről jön...

A folytatásban megtudjuk, hogy mi az aperitif törzs feladata, ki, milyen „pozíciót" tölt be a BBC nevű miniállamban, a királyné valóban a királyé-e, és azt is megpróbáltuk tisztázni, hogy milyen Ő.