Élet a kerekesszékben: Mérföldkőhöz közel…
Te belegondoltál már, mekkora jelentősége van pár másodpercnek? Néhány levegővételnek? Bizonyára nem, mert számodra levegőt venni természetes és magától értetődő – na, de mi van akkor, ha mégsem? Nos, az én életem pont ezért izgalmas, kihívásokkal teli, végtelenül küzdelmes, de nem panaszkodni fogok, hanem mesélni a világomról.
Egy mérföldkő volt az életem e szakasza – a sokadik, de az első olyan, aminek éreztem a súlyát, és talán egy kis tétje is volt. Nem azért, vagy nem csak azért volt ez egy állomás vége és egy új kezdete, mert túlestem egy műtéten, ami jelentősen megváltoztatta az életemet, vagy mert fel kellett dolgoznom egy traumát, hanem azért is, mert ekkor én az általános iskola 8. osztályát fejeztem be. Egy korszak véget ért, lezárult.
13 év hosszú – ennyi időt töltöttem a Pető Intézetben –, a végére már nagyon monoton és őszintén szólva unalmas volt. Pláne egy kamasz számára, aki ilyenkor nyughatatlan és menni szeretne a nagyvilágba. Eléggé frusztráló, hogy ilyenkor is beosztjak minden percem és még ahhoz is engedélyt kell kérnem, hogy mosdóba mehessek, vagy ami a legrosszabb, kikötik, hogy csak ekkor és ekkor mehetek elÉppen ezért vártam/vártuk az osztálytársaimmal a végét, számoltuk vissza a hónapokat, napokat. Egyszer-egyszer, amikor „belázadtunk", egymást azzal nyugtattuk: „Nyugi, már csak két hónap.."
(Nem azért vártuk ennyire a végét, mert rossz dolgunk volt, vagy mert rosszul bántak volna velünk, szó sincs ilyenről. Egyszerűen több mint egy évtized után nagyon-nagyon fárasztóvá vált az a monotonitás, ami a napjainkat jellemezte.) Ugyanakkor volt bennem egy nagy adag félelem, na és persze izgatottság is.
Ilyenkor azért szoktak, vagy legalábbis próbálnak arra odafigyelni, hogy ha van rá mód, akkor többen menjünk ugyanabba a középsuliba, hogy továbbra is támogatni tudjuk egymást az új és idegen helyen. Bár, ahogy az élet több területén, így iskolaválasztás esetén sem volt könnyű dolgom. Erről majd mesélek a következő részben.