Élet a kerekesszékben: Félelemből lett igaz barátság (2. rész)

Te belegondoltál már, mekkora jelentősége van pár másodpercnek? Néhány levegővételnek? Bizonyára nem, mert számodra levegőt venni természetes és magától értetődő – na, de mi van akkor, ha mégsem? Nos, az én életem pont ezért izgalmas, kihívásokkal teli, végtelenül küzdelmes, de nem panaszkodni fogok, hanem mesélni a világomról.

Forrás: 123rf.com

Először beszéltem tabuk nélkül, olyan titkokat is megosztottam Qkával, amiket mással soha. Az elején furcsa volt, hogy egy ismert embernek öntöm ki a lelkem, de ez végül hatalmas megkönnyebbülést, egyúttal óriási biztonságérzetet eredményezett. Ami még ezeknél többet jelentett, hogy végre valaki rám is figyelt, valakinek az én érzéseim is fontosak voltak.

Nagyon sok nehéz pillanatban, helyzetben számíthattam rá, és természetesen nemcsak rá, hanem a másik felére, Ricsire is. Talán az egyik legmeghatározóbb történetünk 2011-ben esett meg, amikor engem újból műtöttek, immár hetedszerre. Néha hiszek a műtétekkel kapcsolatos ígéretekben, néha nem, ezúttal azt gondoltam, nem véletlen, hogy pont Qka születésnapján operálnak, biztosan sikerülnie kell a műtétnek. Hát, nem így lett. Nagyon sokáig utáltam azt a napot. Azzal a beavatkozással rengeteget vesztettem, főképp önállóság terén.

Az orvos tulajdonképpen csak játékszernek használt, addig voltam érdekes, amíg elvégezte a műtétet. Egy hónapig meg sem mozdulhattam, csak a hátamon feküdtem, mint egy fadarab. Évekbe telt, mire fel tudtam dolgozni ezt a rosszul sikerült operációt; ez volt az a beavatkozás, ahol már valóban felfogtam a dolgok súlyát és érzékeltem a veszteséget. Akkor szembesültem úgy igazán a helyzetemmel. Igazságtalannak éreztem mindent.

Minden nap sírógörcsöm volt, számtalanszor hívtam fel Qkát, hogy nem bírom tovább, mikor lesz már vége?! Ebben az időszakban már biztosan éreztem és tudtam, hogy ők nemcsak a kedvenc együttesem, hanem a legjobb barátaim is. Előttük mindig lehettem, lehetek önmagam, mert úgy fogadnak el, amilyen vagyok.

Rengeteg mindent kaptam tőlük – és itt most nemcsak a tárgyi, sőt, elsősorban nem is a tárgyi dolgokról beszélek, hanem minden másról. Tényleg nehéz bármit is kiemelni, sok az örök emlék.

A mi kapcsolatunk tökéletes bizonyíték arra, hogy nem attól lesz igaz egy barátság, hogy mennyi időt töltünk együtt, hanem attól, hogy szeretjük, tiszteljük és elfogadjuk egymást, pont olyannak, amilyenek vagyunk.