Élet a kerekesszékben: Szerelem?!

Te belegondoltál már, mekkora jelentősége van pár másodpercnek? Néhány levegővételnek? Bizonyára nem, mert számodra levegőt venni természetes és magától értetődő – na, de, mi van akkor, ha mégsem? Nos, az én életem pont ezért izgalmas, kihívásokkal teli, végtelenül küzdelmes, de nem panaszkodni fogok, hanem mesélni a világomról.

Forrás: Vladimir Poplavskis - 123RF

Nagyon sokan teszik fel a kérdést: És te már voltál szerelmes? A fiúk nem érdekelnek?Igen! Én is voltam már szerelmes. Nem volt és nincs ez másképp csak azért, mert kerekesszékben élek: a megfelelő korban nálam is előjöttek ugyanazok az életkori sajátosságok, mint bárki másnál. Nekem is volt első szerelmem. Én is mentem úgy haza óvodából, hogy „Szerelmes vagyok!”

Az első ovis szerelmemet Csabikának hívták. Általában a „Voltál már szerelmes?"  kérdés után jön még az is, hogy: „És ő is sérült volt?"  Csabikával nagyon kicsi korunk óta ismerjük egymást, egy kis ideig egy oviba is jártunk. Egy évvel volt fiatalabb nálam, járni és beszélni sem tudott, de értelmileg teljesen ép volt. Nagyon jól megértettük egymást, rengeteg időt töltöttük együtt, sokszor meg is pusziltuk egymást – olyan „felnőttesen", ahogy az ovisok szokták. :-)

Nekem is volt olyan korszakom, hogy minden nap másba voltam belezúgva, sőt, a fiúk néha még össze is vesztek rajtam, hogy éppen ki legyen a szerelmem.

A Pető Intézetben, ahol felnőttem, főleg a kezdődő kamaszkorban nem nézték túl jó szemmel, ha az intézeten belül fiúztunk, de mivel szinte csak ott éltünk, ez elkerülhetetlen volt. Persze azért akadt olyan nevelőnk is, akivel beszélgethettünk ilyen témában, hiszen a szerelem 14-15 évesen teljesen normális.

Gerivel, az egyik nagy kamaszkori szerelmemmel – ő is az intézetbe járt – nem egy csoportba kerültünk, és mivel napközben nagyon kevés szabadidőnk volt, általában esténként találkoztunk – randiztunk. Volt a suliban egy hely, amit mi csak sikátornak hívtunk, általában ott. Egy-egy lopott pillanatban, mikor nem járt-kelt arra senki, kicsit szabadjára engedhettünk magunkat, de egyébként nem volt a szó szoros értelmében magánéletünk. Ennek ellenére a mi világunkban is teljesesen természetes érzés, dolog (volt) a szerelem.