A család együtt jóban-rosszban - Élet egy sérült testvérrel
Hogyan éljünk együtt egy súlyosan értelmi fogyatékos testvérrel? Hogyan őrizhetjük meg közben a család egységét? A történetet ott folytatom, ahol legutóbb abbahagytam.
Ez a cikk egy blog második bejegyzése. Ha még nem olvastad az első cikket, itt megteheted.
Miután a szüleim elváltak, anyukámmal és nagymamámmal négyen éltünk a pesti lakásunkban. Zsolti továbbra is a kerületi speciális iskolába járt, lassanként pedig én is megértem iskolásnak. Édesanyám Waldorfi Iskolába iratott. A legtöbb helyre továbbra is hárman mentünk, vagy pedig ketten a nagymamámmal. Nemsokára azonban újabb tagja lett a családunknak.
Nem, nem született még egy testvér, de jött egy új apuka: a nevelőapám. Hét éves voltam, amikor először járt nálunk, emlékszem, mindkettőnknek hozott húsvéti ajándékcsomagot, bár még a húsvét odébb volt néhány nappal. Akkor még nem tudtuk, hogy a családunk új tagja mennyire meghatározó szerepet fog betölteni Zsolti életében.
Miután a "pótapukánk" hozzánk költözött, az édesapánk továbbra is kötelezve volt rá, hogy minden második hétvégén lásson minket, ám ennek a kötelességének csak nagyon ritkán tett eleget. És ahogy távolodtunk egyre jobban az édesapánktól, úgy közeledtünk még inkább a nevelőapánkhoz. Rendszeresn vitt és hozott iskolába autóval engem is és a bátyámat, aki idő közben intézményt váltott.
Egy bentlakásos autista iskolába járt, ami azt jelentette, hogy csak hétvégén jött haza. Az intézményben rengeteg dolgot tanítottak a sérült gyerekeknek. Ahogy én emlékszem rá, abban az iskolában minden volt, ami csak kellhet. Jó emlékek jutnak róla eszembe, gyakran töltöttem ott időt péntekenként, amikor Zsoltiért mentünk.
Arra viszont abszolút nem emlékszem, hogy valaha is lett volna huzamosabb idő (akár néhány nap), amikor ne lett volna ott a szobámban, mellettem. Ami azért furcsa, mert ebben az időszakban - két és fél évig - csak hétvégén volt itthon, így abszurd, hogy nem emlékszem ilyenre. Pedig arra tisztán emlékszem, amikor mentünk érte péntekenként, viszont arra, hogy ne lett volna otthon, egyáltalán nem.
Zsolti teljes kezelhető volt ebben a korszakban. Ha ideges volt, harapdálta a kezét, ez volt a legnagyobb kár, amit okozni tudott. Ja, meg persze a konyhát is el kellett zárni előle, és a hűtőre lakatpántot kellett tennünk, ugyanis enni nagyon szeretett már akkor is. Ha meglátta, hogy senki sem figyel, hajlamos volt kirabolni a hűtőt vagy a kamraszekrényt.
A bentlakásos iskolában sem maradt örökre, két és fél év után magántanuló lett, majd a nyolcadik osztály befejezésével végleg el kellett búcsúznunk az intézménytől. Az ezutáni történésekről azonban egy másik alkalommal mesélek.