Élet a kerekesszékben: Mindenütt jó, de legjobb az iskolában!
Te belegondoltál már, mekkora jelentősége van pár másodpercnek? Néhány levegővételnek? Bizonyára nem, mert számodra levegőt venni természetes és magától értetődő – na, de, mi van akkor, ha mégsem? Nos, az én életem pont ezért izgalmas, kihívásokkal teli, végtelenül küzdelmes, de nem panaszkodni fogok, hanem mesélni a világomról.
Ez, és az előző írásom sem azzal a céllal született meg, hogy anyukámat „rossz anya" szerepben tüntessem fel, hanem inkább a mai napig az értetlenkedés beszél belőlem.
Sosem én voltam a fontos, hanem az, hogy ki mit szól (majd). Miattam sosem tudott „tökéletes" családképet festeni. Egy gyermek sok mindent megérez, még akkor is, ha azt nem adja mások tudtára. Pontosan éreztem, hogy kevés helyre visz magával, nem feltétlen azért, mert velem nehezebb közlekedni, hanem azért, mert inkább jobb rejtegetni. Nehogy megszólják.
Mindenütt jó, de legjobb az iskolában! Öt nap, amikor nem volt gyomorgörcsöm, nem kellett félnem, nehogy valami rosszat mondjak/tegyek.
Ritkán, és akkor is szűkszavúan meséltem arról az iskolában, mi történt otthon hétvégén – kivéve, ha nyoma maradt.
Anyukám sosem bántott!!! De volt egy élettársa, aki aztán végépp nem bírta elviselni, hogy én vagyok, anyukám számára pedig ő előrébb való volt, mint én.
Néhányszor előfordult, hogy kék-zöld folttal vagy éppen felrepedt halántékkal mentem suliba – itt sem én voltam a fontos, hanem az, hogy az iskolában mit fognak szólni. Mindig én voltam a hibás és azért kaptam, mert „rossz voltam, nem kellett volna ezt vagy azt csinálnom” – volt mindig a magyarázat anyukámtól, miután jó néhányszor hagyta, és végignézte, hogy tulajdonképpen egy olyan ember bántja a gyermekét, akinek semmi köze nincs hozzá. Nem mondom, hogy nincsen bennem, harag, düh, fájdalom – mert van –, de ott a gondolat, a tudat, a szív, hogy ő az anyukám...
Felvetődött már bennem a kérdés – és tudom, hál' istennek a családok többségénél nem így van – de ha a saját édesanyám nem tudja/tudta elfogadni a helyzetet, miért is várom el, hogy a társadalom befogadóbb legyen?!