Tökéletes előadást rendezett, én tapsoltam, pedig tudtam, hogy átverés

Kislányom! A jó szex nem egyenlő a szerelemmel - ez volt édesanyám szexuális felvilágosításának első mondata. Akkor megdöbbentett, de ma már tudom, aranyigazságot mondott. Az előző részekben meséltem arról, hogy beszippantott az online társkeresés, no meg engedtem az érzelmeket előjönni, de most azt osztom meg veletek, hogy vertem át saját magam egy prímán megrendezett előadáson. 

Szóval, elengedtem magam, mert vágytam rá, mert szerettem volna azt hinni, hogy a szerelem nekem így is jár. Az így is alatt az online világot értem.

Tökéletesen felépített udvarlási 'előadást' láthattam, tapasztalhattam, amiért, valljuk be, jár a taps.

A "táncrend" a vérében és a testében volt. A bókjai tökéletesen illeszkedtek a helyzethez, semmi erőltetett duma.

Könnyedén megérezte, hogy mire vágyom, mivel fog meg, és így meg is kapta, amit akart.

Persze, én is akartam, de még mennyire!

Ám másnap jött a női megérzés. Valami nem stimmel. Nem tudtam pontosan mi, hiszen annyira őszintének, tökéletesnek tűnt.

A szívem odavolt, elégedett lehettem, sőt. De valami akkor sem stimmelt.

Sajnos, beleszerettem.  Oda is lett ezáltal minden olyan tulajdonságom, amivel addig olyan szépen tudtam koordinálni ezeket a helyzeteket.

Innentől kezdve nem akartam tudni a valóságot. Azt akartam hinni, hogy ez neki is fontos, hogy ő is szerelmes.

Nem akartam méricskélni, hogy tudjam, pontosan hányadán állunk, hogy egyformán pakolunk-e a mérlegbe.Féltem az igazságtól, amit a szívem mélyén már régen tudtam.

Abban reménykedtem, hogy az igazság addig nem is létezik, amíg nem nézek oda.

Ringani akartam az álomban, amíg lehet, ám a belső bizonytalanság egyre frusztrálóbbá vált. Akármennyire futottam előle, eljött a mérés ideje.

Hogy mit értek ezalatt?

Ha nincs szex, akkor vajon jön-e?  

Csak úgy sétálni, úgy lenni, vanni? Nem. Nem jött... Innentől kezdve már méricskélni sem volt értelme.

Azzal a lendülettel kedvesen, megköszönve mindent, lezártam. Vállon is veregettem magam ezért.

Csak éppen... a szívem, és a belső bizonytalanságaim miatt visszatáncoltam.

Elbizonytalanítottam magam, mert hinni akartam, hogy rosszul látom, hogy ez így majdnem tökéletes. Így hát, azzal ámítottam magam megint, hogy nem akarom elveszíteni a majdnem jót.

Nem azért mert féltem, hogy nem jön jobb, hanem mert ezt akartam. Őt akartam szeretni.

Hogy ez honnan jött, és mikor döntöttem így, azt nem tudom. Úgy tűnik, tényleg igaz a mondás, hogy a szívnek nem lehet parancsolni.

És újra rájöttem, nekem a szerelem csak púp a hátamra, mert elveszi az eszem...

Ha azt hiszed, megkeseredtem, tévedsz, de ezt a folytatásban elmesélem.