Nyerd meg az életed! Bármi áron...
Te meddig mennél el a gazdagságért? Mire lennél képes azért, hogy megváltsd a bűneidet és önmagadat? Hol húznád meg a határt a tiszta laphoz vezető úton? Mennyit ér egy ember élete?
A Squid Game, magyarul Nyerd meg az életed! hősei – bár kevés kivétellel inkább antihősei - a kezdeti bizonytalankodás után hamar áthágnak minden erkölcsi és társadalmi normát, s ahogy halad a játék, és jönnek az újabb és újabb, kegyetlenebbnél kegyetlenebb feladatok lesznek egyre közömbösebbek a játékostársak iránt. Ölik egymást a szó szoros értelmében is, már semmi nem számít, csak, hogy ki lesz az az egy, aki megnyeri a főnyereményt. Mert természetesen csak egy maradhat.
Szong Gihun, a szerencsejátékfüggő, anyján élősködő, megbízhatatlan és nagyszájú középkorú férfi egyre több pénzzel tartozik hitelezőjének, aki megfenyegeti, hogy ha nem adja meg a tartozását záros határidőn belül, akkor egy szemmel és egy vesével szegényebb lesz.
Főhősünk, miután a saját gyermeke és annak új családja előtt is rendesen lejáratja magát, találkozik egy mosolygós idegennel, aki arra kéri, játsszon vele, s ugyan néhány pofon árán, de nyer is tőle egy kisebb összeget. A „jótevő" ad neki egy kártyát telefonszámmal: ha szeretne még játszani, sok pénzért, akkor jelentezzen.
Jelentkezik is, a megbeszélt helyen és időben egy fekete autó érkezik érte, amiben beszállás után elkábítják, s mire magához tér, egy óriási hálóteremben találja magát másik 455, adóssággal és pénzügyi nehézségekkel küzdő ember, és jó pár valódi bűnöző között.
És hamarosan el is kezdődik a játék: minden kieső ember után 1-1 millió vonnal gyarapodik a „kassza", aminek tartalmát az nyeri, aki utolsóként játékban marad.
Milyen egyszerű, igaz? Mindenki boldog, gyermekkoruk játékát kell játszaniuk, a „zöld lámpa, piros lámpát", ami olyan, mint amit mi is játszottunk oviban, meg alsóban: ha leáll a zene, szoborrá kell válni, ám amikor – a koreai verzióban - énekel a baba, akkor viszont futni kell a célba, minél gyorsabban. Aki megmozdul, amikor nem szabad, kiesik. Aki nem ér be időben a célba, az is kiesik. És itt jön a feketeleves. Na meg az egyre brutálisabb feladatok.
A Netflix dél-koreai sorozatától hangos mostanság minden, a valaha volt legnézettebb sorozata lett a streamingszolgáltatónak. Mi a titka? Azt én is szeretném tudni. Élek a gyanúperrel, hogy a vér, ami folyik rendesen. Meg az egész realisztikussága, hogy igen, el tudom képzelni, hogy van a szegénységnek, a kétségbeesésnek, a bajbajutottságnak olyan szintje, amikor már tényleg minden mindegy, amikor már nem kérdezel, nem gondolkodsz, csak mész előre és bízol. Hogy kiben? Istenben, gyerekkori barátban, a többiek jóindulatában, de a többség leginkább a szerencsében. És talán utóbbiak állnak a legközelebb a valósághoz.
Mit hoz ki a „helyzet" a játékosokból?
Néhány kivételtől eltekintve, az állatot. Itt most szó szerint a „lét a tét". Mindenkinek megvan a maga motivációja: gondoskodni a gyerekéről, az anyjáról, megváltani az életét, vagy csak szimplán gazdagnak lenni. Minden játékos átmegy valamiféle személyiségfejlődésen, bár a legtöbbnél a visszafejlődés a jó kifejezés.
Kb. a harmadik résztől folyamatosan emlegetik a „VIP-ket", amitől én egy idő után kicsit ideges lettem, úgy voltam vele, még egyszer kimondja valaki, kikapcsolom az egész sz...t, sorozatot, és vissza se térek hozzá soha többé. Az utolsó előtti részben meg is érkeznek ezek a minden szempontból aberrált, unatkozó, embernek látszó tárgyak a maguk csillivilli maszkjaiban – ezen a ponton azt éreztem, bárcsak én is kieshetnék a játékból -, hogy bemutassák az unatkozó gazdagok kiüresedett, felszínes, kegyetlen és velejéig romlott világát.
Milyen film a „Squid Game"? Egy darabig izgalmas, bár az, hogy a második rész után már a történet fele megvan fejben, hogy aztán a végén be is igazolódjon, amit már az elejétől sejt a néző, elvesz egy keveset az értékéből. Néha tényleg fordulatos, de idővel elfárad, a nagy pörgésből vánszorgás lesz, a karakterek nem hoznak újat, már tényleg csak azt várja az ember, hogy nyerje már meg valaki a játékot – bár az is teljesen egyértelmű a sorozat első mondatából, hogy ki lesz az -, s menjünk már aludni.
Összességében a „Nyerd meg az életed!" egy sokszor nyomasztó, viszonylag fordulatos és akciódús, elgondolkodtató, dél-koreai sorozat, és ez nem elhanyagolható szempont, amikor az a kérdés, tetszik-e, vagy sem. Nekem kellett 1-2 rész, mire megszoktam a hangsúlyokat, a túlzó gesztikulációt, a számomra kifejezetten idegesítő mozdulatokat, és végre élvezni is tudtam a sztorit (már amennyire élvezni lehet valamit, amiben pénzért kegyetlenkednek egymással emberek).
Mert mindannak ellenére, amit leírtam, volt, hogy a képernyő elé szögezett, s egymás után három részt néztem meg, miközben az utolsó részbe többször is majdnem belealudtam. Szóval, azt mondom, hogy a bár sok ponton kiszámítható, néhol kimondottan közhelyes, de komoly kérdéseket is felvető sorozatot érdemes megnézni.