Hagyományos napok

Tisztelni a régit, a múlt értékeit, gyökereinket és tradícióinkat nem egy avítt, ódivatú dolog. Továbbá nem lehet egy közös szimbólum, a melldöngetés eszköze sem, megkülönböztetve általa másokat, akik ugyanúgy részesei. Ez csupán hagyomány, és mindenkié.

Forrás: 123RF - Ioan Florin Cnejevici

Legyen a zene mindenkié!

– mondta Kodály, idézte azóta oly sok ember. Ez a mindenki pedig rendkívül sokféle, és nem csak a zenén osztozkodhat. Ráadásul, itt, valahol Európában köztünk minden ember más, különös és sokfajta szokás. De, hogy éjjel mindenki álmodik, nagy bajt nem csinál hajnalig, ebben egyformák!  Összeköt minket megannyi történelmi esemény, melyek meghatározzák az iróniához való érzékünket és szerzett vagy tanult emlékeinket egyaránt.

Ha azt mondom: hagyományőrző, akkor a többségnek rögtön egy rakott szoknyás menyecske egy csizmát paskoló legénnyel az oldalán jut eszébe, ahogy Hollókőn kergetik egymást egy vödör vízzel húsvétkor a magyar népmesék furulyaszólójára. Ha valahol látok egy magyar lobogót, az pedig nem feltétlenül geolokációs jelzés politikusok vagy focidrukkerek színhelyére.

Nemzeti szimbólumainkat senki sem sajátíthatja ki, és más sem mentegetőzhet amiatt, hogy ő hordja-használja, de ő igazából nem azért, mert...A hagyományok tisztelete és továbbvitele nem egyféleképp működik. Nem kell hozzá népzenét hallgatni max. hangerőn a kocsiban, nyilvános ünnepségen hurkapálcára ragasztott kis zászlót lengetni az első sorban, vagy piros-fehér-zöldbe öltözni öklömnyi kokárdával, ha nem akarunk. Már az is elég, ha ismerjük, és beszélünk róla, legalább néha, egy picit, amolyan pirosbetűs munkaszüneti napokon, amikor nincs nyitva se suli, se bolt, se okmányiroda.