Szuvenírek útvesztője

Nem tudunk úgy elutazni valahova, hogy ne hozzunk haza valamilyen relikviát, amely azt bizonyítja, valóban ott jártunk. A hivatalos indok természetesen az emlékek őre funkció, de láttunk már olyat, amikor ez indokolatlan.

Valahogy az utazás elvesztette a személyes, „csak magunk miatt" jellegét.

Lehet kérkedni vele az Instán, ha egy szép, különleges helyre utazunk, és lehet kerülni a témát, titokban tartani, ha csak a szomszéd utcáig jutottunk. Ám ha ott vagyunk álmaink netovábbján, arról kézzel fogható bizonyítékokat kell szállítani. Természetesen kizárólag magunk miatt, hogy mi ne felejtsük el, és mindig emlékezzünk rá, ha arra a hűtőmágnesre, kiskanálra, vagy szoborra, tálra, táskára nézünk.

Az már csak mellékes, hogy titokban alig várjuk, hogy valaki megkérdezze:De jó ez a ruha, honnan van?Mi pedig büszkén kihúzzuk magunkat, és annyit mondunk: Amonnan. A másik fél irigykedő és beletörődő szempillantásából pedig konstatáljuk, neki így sosem lesz ilyen.

A hűtőmágnesekkel csak az a baj, hogy a laikus vendég rábök a konyhában, megkérdezi: De jó, ti is jártatok itt? Mi meg csak annyit mondunk lehajtott fejjel: Nem, az iksz-ipszilon hozta ajándékba, de ugye milyen jópofa?!A polcokon szaporodnak a porfogók, annak a bizonyos emléktárgynak pedig köze sincs az ott átélt élményekhez. Néha csak azt a stresszt szimbolizálják, ahogy vadul szelektálunk a szuvenírboltok útvesztőjében, és azon veszekszünk útitársunkkal, hogy minek még egy vacak kacat, vagy éppen az utolsó pillanatos reptéri tízeurós kávé után a bőröndbe beugrott lim és lom egyike.

Van, hogy a legszebb emlékek őre egy olyan tárgy, amelyet akár itthon is megvehettünk volna, sokszor azonban inkább megfoghatatlan, és csak rólunk, nekünk szól.