Szét is tépheted!

Mielőtt végleg elmegyek, kapsz egy tizenkét képes naptárat, párnát, pólót rólam. Ha hiányzom, ha nem, ezt mindig nézheted...

Az egocentrizmus határtalan, és erre már konkrét iparág épült. De miért tűnik annyira zseniális ötletnek fényképes tárgyakat adni egymásnak ajándékba? Ártatlan nagymamák armadája alszik kisbabás kispárnákon, iszik unokás standard bögréből, és nem tud úgy hazamenni, hogy a kulcstartóján ne lifegjen a fél család fotóalbuma. Nekik nincs más választásuk, "mamika örül, ha lát"  jeligével nonstop gyönyörködhetnek utódaikban, ha akarnak, ha nem.

Beírom a Google-ba, hogy "fényképes ajándékok", erre annyi borzalmas és ízléstelen giccs ömlik rám közvetlen közelről, hogy az már pusztító. Vadidegenek mosolyognak és/vagy csókolóznak referencia jelleggel, óralapon, fadobozon, mobiltokon, autós árnyékolón, viaszgyertyán, világítós LED-kockán, és ez egy nagyon szűk merítés a határtalan fantázia medréből. Kijelenthetjük, hogy amire nem lehet fényképet nyomtatni, az nem is létezik.

Őszintén érdekelne egy közvéleménykutatás arról, hogy akik ilyen ajándékot kapnak, valóban örülnek-e, vagy a pókerdöntőre edzenek minden arcizmukkal? Illetve, azok, akik ilyen ajándékokat rendelnek, tényleg, őszintén, úgy érzik, hogy ez egy jó ajándék? Vagy annyira nincs ötletük, annyira nem ismerik az ajándékozott személyt, hogy fogalmuk sincs valójában minek örülne, de az "ez olyan jópofa" irányelv mentén inkább önként elindulnak a lejtőn?

Csodálatos barátaim vannak, de ha bármelyikük is egy hógömb formájában csücsülne a könyvespolcomon, folyamatosan azon gondolkodnék őt rázogatva, hogy jutottunk el idáig. Az ajándéktárgy olyan ajándék, melyet olyanoknak adunk, akiknek leginkább nem adnánk semmit, de muszáj. Szerintem.