Száz nap boldogság

Sok felesleges dolgot kaptam már születésnapomra, de emlékezeteset keveset; cserébe emlékszem az összesre. Közülük egy, amit egy régi kolléganőmtől kaptam, kiemelkedik a többi közül.

Elsőre úgy tűnt, ez bizony napló lesz, kezdtem is előkészíteni a nahát-semleges arckifejezésemet, hogy megköszönjem, és félretegyem hosszú évekre porosodni, majdani gyermekem első rajzaihoz. Aztán annyit mondott kísérőbeszédnek a boldog születésnap mellé, hogy legyen még száz boldog napom.

Valószínűleg látta rajtam a felcsúszott a szemöldököm, így rögtön kaptam magyarázatot. A mai nap az első, és innentől kezdve száz napig minden nap írd le, aznap mi tett boldoggá, mi volt az az apróság, vagy éppen óriási örömbomba. Remélem egyszer majd ugyanannyi jó érzést kelt, amikor visszaolvasod!

Ez a nő vette a fáradtságot, és beírogatta a napokat, beszámozta, vonalzóval elválasztotta, egyszóval olyan manuális szerkesztést hajtott végre azon a naplónak látszó tárgyon, hogy rögtön úgy éreztem, ezt be kell tartani. Ebben annyi meló van, nekem már csak a fényt kell megtalálnom egy napban.

Ami volt, hogy könnyebben ment, olyankor felsorolásszerűen részleteztem az endorfin termelésem. A harminckettedik naphoz viszont ennyit írtam: Takkra lepakoltam a Lidl kasszaszalagról. Az is valami!

Furcsa érzés lapozgatni, milyen dolgokat emeltem ki a szürke hétköznapokból öt évvel ezelőtt. Ugyanakkor belegondolni abba, hogy milyen apróságok is jelenthetnek sokat, egészen érdekes. A nagy nosztalgiázás közben kedvem támadt még újabb száz nap boldogsághoz.

Nekem nincs se időm, se türelmem ennyit bíbelődni egy könyvecskével, ám annyit megtehetek, hogy a küszöböt átlépve visszagondoljak valamire, és konstatáljam: ezért is megérte felkelni! Kár, hogy újabb öt év múlva így íratlanul nem emlékszem majd rá...