A múlt édes illata

Emlékszel a nagyi kakaóscsigájának illatára? Anya parfümjére? Apa olajszagú kezére? Az illatok olyan emlékek, melyeket, ha nem is érzünk is érzünk.

Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regényében arról ír, ahogy egy sütemény illata felidézi benne a régi emlékeket.

Az illat, akár egy időgép repít vissza valami széphez, egy jó helyre, ahol körbevesz a megfoghatatlan. Az agyunk asszociációs játékot űz velünk. Mi pedig hagyjuk magunkat, hogy vigyen, és újra átélhessük. Hány illat, megannyi érzelem és élmény!

A szerelmes nyaralás, ahogy a tengerparton sétálva érzem a sós levegőt és az ő bőrét napozás után. A boldog gyermekkor, a nagymamám kakaóscsigája, vagy bármilyen besorolású süteménye, de ott van mellette az inzulin is - akkor még nem tudtam ez mivel jár, csak, hogy az övé, és számomra kellemes. A karácsony, a varázslat, a fahéj, a mézeskalács, a fenyő, a gyertya, a minden, az illatorgia.

Egyszer azt játszottuk, hogy megkérdeztük egymástól, egyes érzelmeknek és fogalmaknak milyen illata van számunkra. A szabadság mindig a természethez kapcsolódott, a boldogság legtöbbször egy ételhez, vagy személyhez, a félelemnek kórházszaga volt, a türelmetlenségnek pedig benzin.

Ami az egyikünknek kedves, a másiknak taszító lehet. Ennek sokszor semmi más oka nincs, mint az emlék élményének traumatikus vagy eufórikus visszaidézése.

Azt mondják, az orrunk egy lusta szerv, ezzel biztatva végtelen kitartásra minket, hogy nem kell már sokáig elviselnünk azt a bizonyos szagot. Akárhogy is, a memóriája megkérdőjelezhetetlen.

Egyetlen szippantás, és az a pillanat bevésődik, az archívum része lesz, mely könnyen kikereshető, csak újra éreznünk kell.