Élet a kerekesszékben: Kamaszkor 1.
Te belegondoltál már, mekkora jelentősége van pár másodpercnek? Néhány levegővételnek? Bizonyára nem, mert számodra levegőt venni természetes és magától értetődő – na, de, mi van akkor, ha mégsem? Nos, az én életem pont ezért izgalmas, kihívásokkal teli, végtelenül küzdelmes, de nem panaszkodni fogok, hanem mesélni a világomról.
Ahogy apukámhoz kerültem, felszabadultam, sokkal vidámabb, nyitottabb lettem mindenre. Ez már nagyjából a kamaszkorom kezdete is volt. A mai napig felmerül más szülőkben, de bármely felnőttben, hogy milyen egy sérülttel a kamaszkor? Nos, nem egyszerűbb, mint egy átlagos tinédzserrel, csak azért, mert „kicsit más".
Nálam is – nálunk is – jött az első kamaszkori szerelem, én is szerettem lázadni, időnként visszafeleselni – és az tény, hogy néha elég akaratos is voltam. De azért mindig megértettem, ha éppen valamit nem kaphattam meg, vagy ha apukám nem tudott valamit megvenni vagy elvinni valahova. Bár azért bennem is megvolt az a tipikus „Nekem is kell olyan, amilyen az osztálytársaimnak van!” típusú hozzáállás. Ilyen volt például egy mp3 lejátszó.
Általában ruhák terén sem voltam válogatós, de mire elértem a kamaszkort, a rózsaszín már nem tartozott a kedvenc színeim közé és a nagyon csajos dolgokat sem szerettem.
Emlékszem, hogy nyolcéves koromban egyszer kaptam karácsonyra egy kutyás Barbie-szettet, nagyon sokáig imádtam vele játszani. Egyszer elmentünk ruhákat vásárolni, és megláttam egy csajos táskát – szerettem, mindig felnőtteset játszottam vele – de aztán hosszú hajam se volt sokáig, ahogy nőttem, egyre fiúsabbá váltam.
Eleinte nehezen barátkozott meg a környezetem azzal, hogy fiússá váltam. Annak ellenére, hogy ekkorra már felszabadultam és félelem nélkül lehettem önmagam, az érzelmeimről akkor sem könnyen és szívesen beszéltem, talán ezzel a fiús énnel akartam takarni és azt mutatni, hogy minden rendben, ez van, ezt kell szeretni. Tulajdonképpen a saját állapotommal is ezen a fiús énemen keresztül barátkoztam meg és fogadtam el azt.