Élet a kerekesszékben: Elfogadás

Te belegondoltál már, mekkora jelentősége van pár másodpercnek? Néhány levegővételnek? Bizonyára nem, mert számodra levegőt venni természetes és magától értetődő – na, de, mi van akkor, ha mégsem? Nos, az én életem pont ezért izgalmas, kihívásokkal teli, végtelenül küzdelmes, de nem panaszkodni fogok, hanem mesélni a világomról.

Tipikus magyar felfogás, hogy sajnáljuk...Mert ő más. Ő fogyatékkal élő, ő nem él(het), nem tud teljes életet élni.

Sajnos, valóban vannak, akik nem ilyen szerencsések, de azért a többség, ha nem is százszázalékig, de képes az önálló életre.

Tipikus magyar felfogás, hogy sajnáljuk... Mert szegény nem tud járni, nem lát vagy nem hall.

Én is rengeteg sajnálkozó, sőt, megvető tekintetett kaptam, és kapok még ma is. Megbámulnak, a kisebb gyerekek újjal mutogatnak, és teszik fel a kérdést:

Anya, ő miért ül kocsiban?

Erre általában ugyanaz az „egyszerű" és tipikus válasz érkezik a mamától:

Mert fáj a lába.

De ez nem csak a gyerekekre igaz, mert legtöbbször a felnőttek is megbámulják a fogyatékkal élőket.

Most sem értem igazán, hogy miért, de 6-7 évesen végképp nem értettem.

Pedig sokkal többet értettem meg a környezetemből, a saját magam helyzetéből, mint ahogy azt a (körülöttem lévő ) felnőttek gondolták.

Sosem tettem szóvá, ha megbámultak, még azt sem mondanám, hogy rosszul esett, csak egyszerűen nem értettem, hogy mi olyan furcsa rajtam?

Próbáltam szemkontaktust teremteni az emberekkel, de a legtöbbször - és ez a mai napig így van -, elfordították a fejüket...

Nem sok gyerekkori barátom volt, aki nem sorstárs, ha volt, akkor nem sokáig, ezért hamar megtanultam egyedül kikapcsolni.

Sosem voltam az a nagy babázós fajta, de mindig sikerült lefoglalni magam valamivel, ha mással nem a képzelt világommal.

Nem mondom, hogy nem volt rossz érzés, de a lelkem mélyén tudtam, azért van ez így, mert én nem tudok szaladni.

Ők nem ismerték az „én világomat", nem tudták nekem milyen, én viszont tudom/tudtam, hogy nekik, milyen érzés futni.

Azért mindig nagyon vágytam arra, hogy én is fogócskázhassak, fára mászhassak úgy, mint minden más gyerek.

Persze, vágyakozni sem volt mindig jó, mert ilyenkor mindig elszomorodtam, és előjöttek a fájdalmas kérdések:

Milyen lenne ha...? Miért pont én?

Aki azt állítja, hogy ezekkel nem foglalkozik, az nem mond igazat, mert sokszor előjön egy bizonyos életkorban,

de aztán hamar ráébredsz, hogy az élet megy tovább, s neked élned kell, és kihozni belőle a legjobbat...

Németh Zsozsó