Élet a kerekesszékben: Tazó, beyblade, Yu-Gi-Oh!

Te belegondoltál már, mekkora jelentősége van pár másodpercnek? Néhány levegővételnek? Bizonyára nem, mert számodra levegőt venni természetes és magától értetődő... – Na, de, mi van akkor, ha mégsem? Nos, az én életem pont ezért izgalmas, kihívásokkal teli, végtelenül küzdelmes, de nem panaszkodni fogok, hanem mesélni a világomról. Játsszunk egy kicsit...

A bátyámmal ketten voltunk testvérek, ő két évvel idősebb nálam.

Nem tudom, gyermekkorunkban mennyire voltunk jó tesók, de az biztos, ahogy egyre nagyobbak lettünk, a testvérharc is egyre több lett köztünk, talán kicsit több is, mint ami egészséges lehet.

Mindezek ellenére, rengeteg közös pont is volt bennünk.

Fogalmam sincs, hogyan élte meg, hogy van egy sérült kishúga, mert sosem beszélgettünk erről.

Ahogy nőttem, egyre nehezebben éltem meg, hogy sok helyre nem tudok vele menni, ritkán játszunk együtt, de ha mégis, akkor igazi tesó összhang volt köztünk.

Akkoriban dúlt a Pókémon mese kapcsán a tazó-korszak. Ezeket különböző csipszekbe rejtették bele, amiket mi boldogan "fogyasztottunk", mert mindketten nagy pókemon fanok és tazógyűjtők voltunk.

Ha valaki nem tudná, a tazók ilyen kicsi korongok voltak, a pókémonok meg leginkább az állatokhoz hasonlítottak.

Nekem Pikachu volt a kedvencem.

Versenyeztünk folyamatosan, hogy melyikünknek van több, s örömmel emlékszem arra a nagy fegyvertényre, hogy egyszer többet gyűjtöttem nála. 

Rengeteget csatáztunk másképp is. Kijelöltünk egy játékteret, és az volt a cél, hogy minél kintebb lőjük, pöcköljük egymás tazóját. Az nyert, akinek a végére megmaradt a legerősebb figurája, illetve a legtöbb tazója maradt a kijelölt játéktérhez közelebb.

Erre büszke is vagyok, mert mi találtuk ki, és mondanom sem kell, általában a bátyám nyert.

Még két olyan játék volt, amit szívesen játszottunk együtt. Az egyik a beyblade - ez egy műanyag felhúzható pörgős játék és egy mese is egyben -, amelyhez pálya is volt.

Ebből is rendszeresen versenyt űztünk, az nyert, akinek a legtovább pörgött, na meg a pályán maradt a beylade-je.

Biztosan kitaláltátok, ebben is többnyire a tesóm nyert.

A harmadik kedvenc egy kártyajáték volt, a Yu-Gi-Oh!, amelyhez mese is tartozott. Különböző képességű, erősségű lények alkották a paklikat, amelyből mindkettőnknek volt egy-egy.

A tetejéről húztunk 5 lapot, voltak életeink, és a cél ugyanaz, mint a hasonló játékoknál: nagyobb erősségű és képességű kártyát kellett tenni a másiknál.

Egy játék több körből állt, az nyert, aki az adott kőrben a legerősebb lapot tudta tenni a végén, és el tudta vinni a játék paklit.

Szerettem a játékokat, és szerettem játszani, még akkor is, ha az esetek többségében a bátyám örülhetett igazán a végén. 

Németh Zsozsó