Élet a kerekesszékben: Nem az a kérdés, hogy mit veszek fel, hanem, hogy hogyan!

Te belegondoltál már, mekkora jelentősége van pár másodpercnek? Néhány levegővételnek? Bizonyára nem, mert számodra levegőt venni természetes és magától értetődő – na, de, mi van akkor, ha mégsem? Nos, az én életem pont ezért izgalmas, kihívásokkal teli, végtelenül küzdelmes, de nem panaszkodni fogok, hanem mesélni a világomról

Már meséltem a kórházban töltött napjaimról, ahol ovisként is rengeteg kötelességgel kellett szembenéznem, viszont én azt akkor megpróbáltam úgy felfogni, mintha nyári táborban lennék. Tudtam, hogy a fejlődésemet szolgálja. 

Most engedjétek meg, hogy egy olyan témát hozzak, ami alapjáraton olyan, mint az egyszeregy: az öltözködés...

Sokaknak az jelenti a fejtörést, hogy mondjuk, mit vegyenek fel az iskolába, a sétához, vagy a buliba.  Sejtem, hogy sok fejtörést okozhat, ha felpróbálnak tíz ruhát és egyik sem jó. 

Nekem nem ilyen gondjaim vannak. Az igazi kihívást az jelenti, hogy mit tudok felvenni segítség nélkül?!  

Nagyon sokáig csak a pólómat tudtam egyedül magamra húzni, aztán szépen lassan megtanultam mindent.

 Talán egyedül csak a cipő fogott ki rajtam.

Öltözni-vetkőzni is csak a földön tudtam, mert sehol máshol nem ültem annyira biztonságosan, mint ott.

Hogy ezt, miképpen csináltam?

Nézzük a nadrágot és annak levételét, mert az könnyebb. Nyújtott ülésben ültem a földön, eldőltem egy kicsit jobbra, rátámaszkodtam a könyökömre, és úgy letoltam majdnem a térdemig. Ezután visszaültem nyújtott ülésbe, a kezemmel megfogtam a lábam, és amennyire tudtam, behajlítottam. Az egyik kezemmel a lábamat fogtam, a másikkal – általában a sokadik próbálkozásra – áttoltam a sarkamon.

Elmesélve ez gyorsnak és egyszerűnek tűnhet, de sokszor hosszú perceket vesz igénybe.

A nadrág felhúzása még nagyobb feladat volt. Azt úgy oldottam meg, hogy eldőltem jobbra, rátámaszkodtam a jobb könyökömre, a bal kezemmel pedig felhúztam a jobb lábfejemre a nadrágot. Annyira, hogy már ne essen le. Ezután visszaültem, és a kezemmel behajlítottam a lábam. A jobbal tartottam, a ballal pedig áthúztam a sarkamon, aztán fel egészen a térdemig.

A másik lábamat úgy varázsoltam bele, hogy behajlítottam – szintén a kezemmel –, és csak „egyszerűen" beledugtam a másik szárába.

Sokszor elfordult, hogy fordítva húztam fel, de ezt csak akkor vettem észre, amikor már mindkét lábamon rajta volt a nadrág, így kezdhettem elölről. Megesett, hogy ezt többször is eljátszottam.

A zoknit nagyon utáltam, mert az a legnagyobb kihívás. Talpra tettem a lábam, felhúztam a nagyujjamra, és amikor az megvolt, akkor ráhúztam a többire. Amúgy így tágítottam ki az összes zoknimat.

A cipő felvételében mindig segíteni kellett, a balt még felhúztam egyedül, de a jobbat már nem. A kabát és a cipzáros pulóverek pedig az ellenségeim lettek, mert képtelen voltam megbirkózni velük.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy időnként nem vágytam arra, hogy nekem is a "Mit vegyek fel ma?" kérdés legyen a legnagyobb gondom.

De rájöttem, hogy ettől nem változna semmi.

Aztán szép lassan megtanultam elfogadni, hogy ami másnak napi rutin, az nekem olykor a nap küzdelme...  

Németh Zsozsó