Szubjektív nyár, objektív idő

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nyári szünet. Két hónap jó világ a vizsgák után. Aztán felnőttünk, dolgozni kezdtünk, és kiderült max 25 szabadnap jár az évben. Az egész évben.

Már tavasszal kitartóan várom a jó időt, hogy újra belebújjak a nyári ruháimba, majd esténként kiüljünk a barátokkal a kedvenc teraszokra, a Duna parttól a belvárosig, mindenhova. Elutazzunk együtt, külön, itthon vagy külföldön, mindegy csak menjünk, és fesztiválra, meg koncertekre is.

Forrás: Pexels

A kollégákkal elővesszük, a naptárat, és már ikszelgetjük is be a napokat, amikor az egyikünk másikunk szabadságra szeretne menni. Ha mindenkinek ugyanarra lenne jegye, akkor irány a kőpapírolló, kis szerencse és remegő szempillák.

Azt már kezdem megszokni, hogy Murphy a plusz egy fő a nyaralásainkon. Viharos széllökések kísérte szakadó eső, melyet szomorúan konstatálunk a szálloda teraszán állva.

Amikor bezzeg kánikula van, már reggel harminc fok, akkor légkondival hibernálva nézem a számítógép mögül, az iroda ablakon keresztül, elvágyódva, ahogy a harminchét fokban izzadnak a parkban a városlakók. És valaki mindig ül a padon...

Forrás: Pexels

Őszintén szólva, amióta dolgozom, a nyár is rövidebb. Ez már nem az a Bergsoni idő, hogy objektív vagy szubjektív, rövidebbnek érzem ha várom, és hosszabbnak ha nem múlik. Egyszerűen rövidebb, mert nincs. Mert csak addig igazi, amíg kizökkenhetek a mókuskerékből.

A többi nap nem más, mint gatyarohasztó meleg és munka. Már csupán időjárás és helyrajzi kérdés irónikus keresztmetszete. Próbáljuk kihozni a hétvégékből a maximumot, hozzátenni plusz egy pénteket, plusz egy hétfőt, és izgulunk, hogy augusztus huszadika is majd hétköznapra essen.