Élet a kerekesszékben: Kórház, mint nyári tábor?

Te belegondoltál már, mekkora jelentősége van pár másodpercnek? Néhány levegővételnek? Bizonyára nem, mert számodra levegőt venni természetes és magától értetődő... – Na, de, mi van akkor, ha mégsem? Nos, az én életem pont ezért izgalmas, kihívásokkal teli, végtelenül küzdelmes, de nem panaszkodni fogok, hanem mesélni a világomról.

Az előző részben arról meséltem, hogy sokszor még egy felnőtt sem tudja, hogyan kell kezelnie, ha egy operációval kell szembenéznie, meg egyáltalán az egész kórházi létet, ezért érthető, ha a kisgyerek kiborul, nem érti, hogy mi történik. 

Így voltam ezzel én is. 

Alapjában véve a kórházról a legtöbb embernek egy rideg, nyomasztó, félelmetes hely jut az eszébe.

Én sem szerettem, és nem is szeretek kórházba járni, de gyerekként abban is megtaláltam a kalandot. Néha úgy fogtam fel, hogy nyári táborban vagyok.

Csak, hogy értsétek a következő gondolataimat, számomra elengedhetetlen volt a folyamatos fejlesztés, ezért a nyári szünetben, hogy akkor se maradjak torna nélkül, befektettek a kórházba.

Most azt gondoljátok, hogy jaj, szegény gyerek, de tényleg szükséges volt.

Ilyenkor a szüleim nem maradtak fent velem, csak hétvégén jöttek látogatni.

Az egyik ilyen alkalommal a kórház erkélyéről néztem meg apukámmal az augusztus 20-i tűzijátékot.

A kórházban a nővéreket és az orvosokat egész jól ismertem az osztályon, ahol feküdtem. Persze, sosem voltam egyedül, tőlem nagyobbak, tinédzserek voltak körülöttem, de szerencsére, velük is hamar megtaláltam a közös hangot.

Nem állítom, hogy nagy barátságok szövődtek, de hát ez nem meglepő.

Forrás: Maria Sbytova (Maria Sbytova (Photographer) - [None]/Maria Sbytova

Volt viszont egy Sanyi nevű beteghordó fiú, akit én csak "kukás" Sanyinak hívtam, mert az ő reszortja volt, hogy kicserélje a kórtermek szemeteseiben a zsákot.

Reggelente fél 6-kor kiabálva és kukazörgéssel keltett mindenkit, de valamiért nem lehetett rá haragudni, én bírtam nagyon, jó fej volt. Igazából ő maradt meg az emlékeimben leginkább.

A reggelit és a vizitet követően kezdődtek a nagyobbaknak a csoportos tornák, amit nagyon szerettem nézni. Azért csak nézni, mert nekem általában utánuk következett az egyéni tornám.

Délután mindig a tornateremben játszottam, vagy ha már nagyon untam magam, elmentem a fiúk kortermébe bandázni, de megesett, hogy a nővérkéket szórakoztattam.

Mivel én voltam az egyik legfiatalabb, szinte mindenkitől kaptam extra figyelmet.

Mint mondtam, barátokra nem tettem szert, kivéve Sanyit, mégis úgy emlékszem rá, hogy minden nyár jó móka volt, sokat fejlődtem,

és ma már csak úgy emlegetem: nyári tábor.

Németh Zsozsó