Nyolcadik parancsolat

Mindenki hazudik. Na bumm, jól bekezdtem, ám ez mégsem egy depis kijelentés. Egyszerűen így van, és az vesse rám az első követ, aki...

A hazugságelleneseknek két tábora van. Van, aki szerint árnyalható, mert létezik a füllentés, vagy a jó öreg nem hazudott, csak nem mondta el definíció is, és persze ott vannak azok is, akik szerint a hazugság az hazugság, ha kicsi, ha nagy. Úgy, ahogy Mózes a hegyen jegyzetelte anno, megbocsáthatatlan, és in nomine patris lehet menni gyónni.

Nem hazudik, csak nem mondja el...cottonbro fotója a Pexels oldaláról

De miért lett ennyire tiltott évezredek óta egy olyan cselekedet, mely mindenkivel megesik, ha csak egy kis csúsztatásnyira is? Egyszerűen azért, mert senki sem akarja, hogy becsapják, megvezessék, vagy elárulják még egy kicsit sem. Átvertnek lenni megalázó és kiszolgáltatott érzés. Az egyént pedig védeni kell, nem csak törvényileg, hanem normatívan is.

Őszintének lenni sokszor piszok nehéz, mert felelősséggel jár, és a hazugságnál jobban csak a következményeket nehezebb elviselni.  

A kegyes hazugság, mely szóösszetétel számomra olyan oximoron, mint a városi terepjáró, röviden fogalmazva nem létezik. Nevezzük elhallgatott információnak, mely a fent már emlegetett két rivális fogalomforradalmár között dől majd el. Szóval létezése nézőpont kérdése, és vitatott.

E mérgező érzés két irányból is eheti a lelket. Viselni a jó nagy pofon nyomát, melyet a kiderült igazság hagyott, sokáig égető.

Becsapni valakit, pláne hosszú ideig, pedig egy lassan ölő méreg, mely belülről emészt fel, és láthatatlanul pusztít lelkiismeret témakörben. Aki pedig ezt cáfolja, az vagy profi svindlis, vagy hazudik.