A hazugság művészete

Azt mondják az okosok, hogy aki hazudik, annak a szavai nincsenek harmóniában a gesztusaival. De azt is megjegyzik, még a legrutinosabb viselkedéselemzőknek sem könnyű lebuktatni őket.

Ne arra figyelj, amit mond, hanem arra, hogyan mondja. Eltakarja a száját, a szemét, a fülét vakarja? Ahelyett, hogy egyszerűen indokolná tettét, barokkos körmondatokkal operál és egyes szám harmadik személyben beszél? Vagy megnőtt az orra, és fafiúvá változott? A hazugság pszichológiája számos cikket, könyvet, videót vagy akár sorozatot is megihletett.

Forrás: Collection ChristopheL via AFP/@ Paramount Pictures/Paramount Pictures

Annyira próbáljuk védeni magunkat, hogy utána olvasunk a nagy megfejtéseknek, majd átfektetve azt a gyakorlatba, próbáljuk fürkészni a másik szája szélének rezgését, mintha ez olyan egyszerű lenne. A gyakorlatiasabbak pedig a tükör előtt állva sajátítják el ezeket a technikákat, aztán elindulnak egy nemzetközi póker versenyen.

Próbálkozunk, már életünk hajnala óta. Gyerekként magunkra tetováljuk, hogy "nem én voltam", miközben a szüleink kábítanak minket piros ruhás télapóval, tojást tojó nyuszival és azzal, hogy a kistesót a gólya hozza, mert méhecskék porozták be anya pocakját. Mondhatni beleszületünk a hazugságokba. Szentül hisszük, hogy akit úgy ismerünk, mint a tenyerünket, nem tud hazudni nekünk. Sokszor azonban inkább az a másik nem akar, és ha mégis, sose tudjuk meg.

Egy biztos, nem élhetjük az életünket állandó gyanúsítgatások közepette, nem kételkedhetünk folyamatosan. A bizalom egy olyan egészséges és megnyugtató állapot, melyet előzetesen meg kell adnunk a másiknak. Már csak a magunk mentális egészsége miatt is. A hazugságokat, amennyiben megtörténnek, és megtudjuk, kezeljük a helyén, annak megfelelően ki, mikor, mit és miért tette. Ne azt akarjuk nonstop megtudni, amiben nem vagyunk biztosak. Elsősorban élvezzük a tudást, melyet a másik társasága adhat, feltételek nélkül.